Svédországban – Stockholmban – élek. Úgy száz évvel ezelőtt a Stockholm Ice vállalat volt a város egyik legnagyobb munkaadója. Profiljuk éppen olyan egyszerű volt, mint amilyen fontos és keresett is: a romlandó élelmiszerek frissen tartását segítették elő.

Nagy jégtömböket vágtak ki a tavakból telente, majd fűrészporral behintve tárolták őket óriási pajtákban. A nagy tömbökből aztán kisebb tömböket vágtak ki és az utcán árusították azokat. Az emberek pedig megvették a jeget, így biztosítva az élelmiszertároló hűtőkamráik megfelelő hőmérsékletét.

(Idősebb emberek ezért nevezik gyakran a mai napig is “jégládának“ a hűtőszekrényt.)

Amikor azonban az elmúlt század első felében bevezették az áramot a stockholmi háztartásokba, a jégkufárok is elavulttá váltak. Végtére is hirtelenjében mindenkinek lett saját “jégszekrénye”, így a jégkereskedők nélkül is frissen tudta tartani mindenki az élelmiszert.

A városokban ez a folyamat elég gyorsan lezajlott. A hűtőszekrények megközelítőleg 1920 környékén jelentek meg, az 1930-as évek bégére pedig a legtöbb háztartásnak már volt saját hűtőszekrénye. A város egyik legnagyobb munkaadója – a jégkereskedők – tökéletesen elavulttá vált a technikai fejlődés következtében.

Számtalan személyes tragédiával járt ez az átállás, ahogy egymás után veszítették el kenyérkereső foglalkozásukat a jegesek és voltak kénytelenek újraképezni magukat egy számukra teljesen új területen. Amúgy is nehéz szakma volt a jegeseké – és természetesen nem tette semmivel könnyebbé az sem, hogy a szemük előtt omlott össze az egész iparáguk.

Bizonyos dolgok azonban nem következtek be a jégipar elavulásával:

• Egyetlen hűtőtulajdonost sem pereltek be azért, hogy saját maga állítja elő magának az ételeket frissen tartó hideget, elfordulva a fennálló jégkereskedő üzletláncoktól.
• Nem tették jogi úton, bíróság előtt felelősségre vonhatóvá az áramszolgáltatókat arra az esetre, ha valaki az általuk szolgáltatott áram felhasználásával hozzájárult volna a jegesek szakmájának elavulásához.
• Senki nem követelt havonta megfizetendő hűtődíjat a hűtőtulajdonsoktól a jegesek szakszervezetének kompenzálására.
• Egyetlen fényűző konferenciát sem rendeztek annak érdekében, hogy szakértők bizonygathassák teljes egyetértésben a jegesek gazdasági szerepének nélkülözhetetlenségét.

Ehelyett a jégforgalmazási monopólium egyszerűen elavult, elfordultak tőle, és az egész gazdaság jól járt az ezt követő decentralizálódással.

Ugyanez játszódik le most is újra a szemünk előtt. A különbség csupán annyi, hogy napjaink elavulóban lévő forgalmazási iparága – a szerzői jogi ipar – nem szégyell különleges törvényeket követelni önmaga védelmére és azt állítani, hogy nélkülözhetetlen szolgáltatásaik hiányában az egész világgazdaság mindenestül összeomlana. A történelmi tanulságok azonban azt mondják, hogy a világgazdaság végül mindig csak jól jár bármilyen iparág elavulásával. Az elavulás ugyanis azt mutatja, hogy valami fontos újdonsággal lettünk gazdagabbak: megtanultuk, hogyan intézhetjük még hatékonyabban a dolgokat. Ez pedig mindig újabb szakmák és készségek megjelenését vonja maga után.

A szerzői jogi ipar újra és újra azt igyekszik belénk sulykolni, hogy ha nem foglalhatják törvénybe a napról napra egyre elavultabbá váló forgalmazási monopóliumukat, egyre szigorúbb büntetéssel fenyegetve mindazokat, akik fütyülnek rá, akkor az egyben az egész kultúra, mint olyan, végét jelentené, mivel soha többé nem alkotna senki semmit. Amint azonban arról már számtalanszor meggyőződhettünk, ez az állítás úgy marhaság, ahogy van.

Mindössze annyi igazság lehet az állításban, hogy végül a szerzői jogi ipar esetleg valóban nem kaszálhatna egymillió dollárt zeneszámonként. Nem követelhetsz azonban monopóliumjogot a saját költségeidre hivatkozva pusztán azért, mert mások sokkal olcsóbban és hatékonyabban – akár zéró költséggel – is el tudják intézni ugyanazt, amit eddig te szolgáltattál. Soha korábban nem volt még elérhető annyi zenemű a közönség számára, mint ma, köszönhetően a határtalan alkotási vágyunknak. Nem azért alkotunk ugyanis, mert pénzt akarunk keresni, hanem azért, mert azok vagyunk, akik. Attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttünk, hogyan lehet vörös festékkel maszatolni a barlang falára, megállíthatatlanul beindult a kultúra áramlása, és azóta is folyamatosan alkotunk.

No de mi a helyzet a filmekkel? A százmilliós költségvetésű produkciókkal? Vannak persze nagyon jó amatőr produkciók is; volt például olyan is, amelyik még a Casablancát is kenterbe verve minden idők legnézettebb filmjévé vált a szülőhazájában. A valóban nagy költségvetésű filmek esetében azonban valóban némileg jogosabbnak tűnhet ez az érvelés.

Ez azonban csak a látszat. Nemrégiben ezt is megcáfoltam. A nagy költségvetésű filmek ugyanis már akár azelőtt is behozhatják az eredetileg beléjük invesztált összegek kétszeresét is, mielőtt még akár csak egyetlen digitális másolat is kikerülhetne a netre, így ettől sem kell tartani. Mindenképp lesznek befektetések (nagy költségvetésű filmek).

Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy még ha valóban igaz is lenne az az állítás, miszerint az internet és a polgári szabadságjogaink ellehetetlenítik a filmgyártás hagyományos kereteit, akkor ez talán egyszerűen csak a kulturális fejlődésünk természetes velejárója.

Kalózpárti munkásságom révén elég sok időt töltök tinik körében. Ami meglepő számomra, az az, hogy nem néznek filmeket, vagy legalábbis közel sem olyan sokat, mint amennyit én néztem a saját tini-éveimben. Talán ez is csak a kultúra fejlődésének természetes velejárója – mint ahogyan az is az volt, amikor én is megszabadultam a tévékészülékemtől 15 évvel ezelőtt. Senkit nem lepne meg az sem, ha a jövőből visszatekintve mai napjainkra egyértelműen megállapíthatnánk, hogy épp most zajlik az átállás a monológ-jellegű kultúráról a dialógus- és diskurzus-jellegű kultúrára. Nagy az esély például arra, hogy a játékosokat a történésekbe maximálisan bevonó, interaktív játékok veszik majd át idővel a filmek helyét.

Végső soron volt idő, amikor az operett, a balett és a klasszikus zenei koncertek – vagy akár a rádiószínházak (híresek) – jelentették a kultúra csúcsát. Ma azonban mégsem aggódik senki különösebben amiatt, hogy ezek a kifejezési formák időközben túljutottak a csúcspontjukon, és hogy a társadalom újabb kulturális kifejezési formákat fedezett fel. Semmiféle értéket nem teremtünk azáltal, ha a kultúra jelenlegi, megszokott kifejezési formáit törvényileg kőbe vésve próbáljuk megakasztani a fejlődés természetes folyamatát.

Bármerre nézek, azt látom, hogy a szerzői jogi monopóliumokat vissza kell nyesni annak érdekében, hogy a társadalom megszabadulhasson a tudást és a kultúrát jelenleg fojtogató, gúzsba kötő láncaitól. Beszédes az is, hogy a mai tinik jellemzően még csak nem is látnak itt problémát – számukra a megosztás az internet világának teljesen természetes, szerves része, és ha ezt bárki tagadni próbálja, úgy azt egyszerűen elkönyvelik “régimódi locsifecsinek”, és csak legyintenek rá.

És nem kérnek hűtődíjat sem.