Újra felmerült a kulturális átalánydíj ötlete. Ennek a lényege röviden annyi, hogy “adóztassuk meg keményen az internetet, mondjuk havi 10 euróra felhasználónként, és az így befolyó pénzt osszuk el az alkotók között a hagyományos szerzői jogi ipar intézményein keresztül: minél többen osztják meg az egyes szerzők műveit, annál nagyobb részesedést kapnak az alapból az alkotók.” Ez azonban nem fog működni, mégpedig a következő okok miatt.

Tegyük most félre egy kicsit azt a problematikus tényt, hogy a neten megosztott összes tartalmak jó egyharmadát a pornó teszi ki, és hogy ebből következően a fenti elképzelés nyomán máris évi többmilliárd eurós közpénz-támogatásra lenne jogosult a pornóipar, és hogy mennyire abszurd is lenne ez politikailag.

Tegyük félre egy kicsit annak az abszurditását is, hogy ezáltal állandó, stabil és garantált bevételforrást biztosítanánk az egyébként óriási és látványos üzleti kudarcokat vallott szerzői jogi iparnak, amelyből aztán újabb 40%-os “adminisztratív költségeket” könyvelhetnek el maguknak a megannyi lobbistáik megfizetésére.

Tegyük félre azt a tényt is, hogy a netes kultúra mintegy 99,9%-a nem illeszthető be a fent vázolt díjazási koncepcióba, és hogy ha minden egyes alkotó a megosztások száma alapján lenne jogosult a részesedésre, akkor máris több ezerszer több alkotó munkásságát kellene honorálnunk, mint amennyit a hagyományos szerzői jogi ipar valaha is számon tartott (példaként lásd akár csak ennek a blognak a szerzőit is).

Tegyük félre azt a kellemetlenséget is, hogy a jogi minőségellenőrzés képtelen bármiféle értelmes választ adni a kit díjaznánk miért? kérdésre.

Tegyük félre azt a problémát is, hogy teljes képtelenség lenne megbízhatóan nyomon követni a megosztások számát egy olyan szélsőségesen magánszféra- és adatvédelem-sértő megfigyelőrendszer nélkül, ami már önmagában is teljességgel összeegyeztethetetlen az alapvető emberi jogokkal.

Mi több, induljunk ki abból az alapfeltevésből, hogy mindezek a nehézségek megoldhatóak, illetve hogy már ténylegesen meg is oldották őket.

Tegyük fel tehát, hogy van egy adott mennyiségű, az alkotók között népszerűségi (netes megosztások szerint mért) alapon elosztandó pénzalapunk a beszedett netadóból. Erről szól a kulturális átalánydíj koncepciója. Mi is történne tehát ezután?

Innentől válik igazán kényelmessé a helyzet, mivel tényszerűen tudomásunk van róla, hogy mi is történne.

Ezt pedig azért tudjuk tényszerűen, mert pontosan ezt az elképzelést egyszer már kipróbálták több, mint tíz évvel ezelőtt, és a kísérlet a lehető legvárhatóbb, legkiszámíthatóbb módon vallott kudarcot. A kísérletet a korát olyannyira meghaladó és megelőző mp3.com hajtotta végre, amelyből a szerzői jogi ipar nagyon gyorsan kiperelte az élet utolsó szikráját is, majd felvásárolta és sürgősen be is zárta. Csak a közelmúltban bukkant fel újra és tudta ezúttal már ténylegesen meg is vetni a lábát a felhőbéli zenetárolás koncepciója, de ehhez is olyan nagy és támadhatatlan nevek kellettek, mint az Apple, a Google és a Cablevision.

Az mp3.com tehát kipróbálta a fizess a lejátszásért üzletmodellt, melynek keretében annál több pénzt juttattak az egyes előadóknak, minél többet játszották, hallgatták és osztották meg a zenéiket az mp3.com-on. Nagy kedvenc volt például a 303 Infinity együttes, amely épp az mp3.com-nak köszönhette a felemelkedését. Ez volt tehát maga a kulturális átalánydíj koncepciójának tényleges, gyakorlati megvalósítása.

És hogy mi lett a sorsa?

A Wikipédia szavaival (kiemelések tőlem):

Egy ideig úgy tűnt, hogy ez az új szerzői csoportosulás valóban megreformálhatja a zeneipart, de aztán egyre több akadály bukkant fel és akasztotta meg az mp3.com lendületét. A fizess a lejátszásért-kísérletet, melynek keretében az alkotásaik letöltéseinek mennyisége arányában díjazták anyagilag a szerzőket, maguk a szerzők szabotálták. A tisztességes alkotóktól vállalkozó kedvű csalók lopták el az őket jogosan megillető részesedést egyszerűen azáltal, hogy lejátszásra programozott botokkal és letöltőbandákkal használták ki a rendszert annak érdekében, hogy a lehető legjobban felpörgessék a számaik lejátszási statisztikáit és ezáltal minél nagyobb részesedést generálhassanak maguknak. Az mp3.com próbált ugyan fellépni ez ellen, és több csalót is kirúgtak az oldalról, de azok egyszerűen túl sokan voltak, és végül nem tudtak mit kezdeni velük.

Ez pedig a lehető legvárhatóbb és legkiszámíthatóbb végkifejlete ennek a megközelítésnek. Amint felvillantjuk a lehetőségét annak, hogy megosztás- vagy letöltésszám alapján díjaznánk valakiket egy közös pénzalapból, abban a pillanatban azt fogjuk tapasztalni, hogy a fájlok máris – egyébként teljesen indokolatlanul, de mégis – ellepték az egész netet, a statisztikáink máris az egekbe szöktek, és a csalók máris elégedetten heherészve figyelik a bankszámláikon egyre feljebb pörgő, egyre több számjegyű összegeket.

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ez volt tehát az abszolút iskolapéldája annak, hogy miért nem működhet egy puszta mérésen alapuló díjmegosztó rendszer anélkül, hogy teljesen fel ne forgatná a mérés tárgyát képező rendszert.

Ezért nem fog működni soha a kulturális átalánydíj koncepciója. Kérlek, ne tegyetek úgy, mintha ez egy jó ötlet lenne. Ez egy szörnyű ötlet, számos más egyéb, korábban említett ok miatt is.