Minden egyes alkalommal, amikor mi, kalózok újra hangot adunk a mindennemű megfigyeléstől mentes kommunikációra és adatküldésre való általános jog iránti követelésünknek, előbb vagy utóbb valahogyan mindig megvádolnak minket azzal, hogy egyszerűen csak potyázni akarunk. Pedig egyáltalán nem erről van szó, a követelésünk ennél jóval egyszerűbb: mindössze azt akarjuk, hogy online és offline is egyaránt álljanak rendelkezésünkre azok a szabadságjogaink, amelyeket a szüleink kemény küzdelemben, nem ritkán vérük és életük árán vívtak ki nekünk. Ez egy teljesen ésszerű követelés.
Legjobban ezt talán a hagyományos postai levél példájával lehet illusztrálni. Mert hogy is néz az ki? Van maga a levél írott szövege egy összehajtogatott papíron, ami egy borítékba kerül, a borítékra pedig egy bélyeg. Szüleink offline világában ez jelentette a személyes távolsági kommunikációt, és ehhez tartoztak bizonyos szabadságjogok is. Ezek közül fogok most négyet kiemelni.
Először is, a postai levél biztosítja a névtelenség lehetőségét: csak és kizárólag a feladón – vagyis egyes-egyedül rajtad – múlik, hogy azonosítod-e magad a külvilág előtt, a borítékon is, vagy csak a borítékon belül, magában a levélben, vagy akár még ott sem. Ez a névtelenséghez való szabad előjogod.
Másodszor, a postai levél útközben is megőrzi a titkaiadat. Senkinek nincs joga felbontani a leveledet útközben pusztán azért, hogy ellenőrizze, nincs-e benne valami tiltott, erkölcstelen – vagy akár másolt – dolog. Az egyedüli eset, amikor ez előfordulhat, az, ha már előzőleg meggyanúsítottak valamilyen nagyon súlyos bűnténnyel; ebben az esetben felnyithatják a leveleidet, hogy bizonyítékokat keressenek arra, amivel már meggyanúsítottak – de soha, senki nem nyithat fel egyetlen levelet sem rutinszerűen, úgymond elővigyázatosságból, pusztán azért, hogy potenciális bűnelkövetők után kutasson.
Harmadszor, a postai levél lenyomozhatatlan. Senkinek nincs joga – vagy akár csak lehetősége egyáltalán – nyomon követni és feljegyezni, hogy ki kommunikál kivel. Senki nem tudja megfigyelni a világ összes postaládáját és rögzíteni, hogy mikor melyikbe dobott valaki egy újabb levelet, és még kevésbé azonosítani a levélt bedobó személyt és összekapcsolni őt a postaládába dobott levélen szereplő címmel. A postai levél esetében tehát magától értetődő alapjog a személyes kapcsolatok sérthetetlensége.
Negyedszer, soha senki nem vonja felelősségre a postást az általa kézbesített, leragasztott levelek tartalmáért. Hogy is lehetnének felelősek érte? Fogalmuk sincs, mi áll az általuk kézbesített levelekben, és nem is szabad belenézniük azokba, hogy kiderítsék. Az ő minden felelősségük a küldeménynek az azon megadott címre való biztonságos és sértetlen kikézbesítésével kezdődik és végződik.
Szüleinknek és nagyszüleinknek szó szerint meg kellett küzdeniük és nem ritkán vérüket és életüket adniuk azért, hogy ezeket az előbb felsorolt szabadságjogokat kivívják és megszerezzék nekünk. Teljesen ésszerű tehát a követelés, hogy ugyanezek a már megszerzett jogok ugyanígy biztosítva legyenek a gyermekeink számára is, az ő saját kommunikációs környezetükben, pontosan ugyanúgy, ahogy a szüleink számára is biztosítva voltak az ő offline világunkban.
Amikor azonban minderre rámutat az ember, egyesek mégis hangosan tiltakoznak – leginkább természetesen a szerzői jogi ipar: „Ha bárki küldhet bárkinek bármit, akár teljesen névtelenül is, akkor lőttek a bevételeinknek!”
És…? – kérdem én.
A vállalkozás lényege pontosan abban áll, hogy az ember megtalálja a módját annak, hogyan termelhet bevételt az éppen fennálló, adott társadalmi és technológiai keretek között. Senki nem tiporhat sárba szabadságjogokat pusztán azért, mert – és főleg akkor nem, ha – nincs jobb ötlete arra, hogyan kereshetne pénzt másképp.
Ha egy ipar már nem tud bevételt termelni a megszokott módszereivel a fennálló szabadságjogok miatt, akkor vagy kiesik az üzletből, vagy átáll valami másra. Nem aszerint döntjük el, milyen szabadságjogokat kaphatnak a gyermekeink, hogy a szóban forgó jogok segítik vagy gátolják-e egyesek számára a bevételtermelést; ha egy jogot az őseink egyszer már kivívtak, akkor nekünk is kötelességünk megőrizni azokat.
Ez a magja az egész fájlmegosztási vitának. A legkevésbé sem érdekel, ha egy elavult forgalmazóipar kiesik az üzletből – az azonban már annál inkább, hogy a gyermekeink számára is biztosíthassuk az őket örökségükként megillető szabadságjogokat.
