“Kalózpárt? Ez most komoly?” – hallom a kérdést rendszeresen, amikor aktivistáskodom. – “Mégis hogy reméltek elérni bármit is ilyen névvel?” Amire pedig azt felelem: “Nos, a te figyelmedet már fel is keltettük vele, nem igaz?”

Jellemző sémák ilyen alkalmakkor:
Ha azt kérdezzük: “Hahó, eleged van már a politikából?”, a megszólított ránk se bagózik és megy tovább.
Ha azt kérdezzük: “Unod már, hogy bal és jobb is mindig csak ugyanazt mondja?”, a megszólított akkor se hederít ránk és megy tovább.
De ha azt mondjuk, hogy “Mi vagyunk a Kalózpárt!”, akkor mindenki megtorpan, megdöbben és odafigyel.

Kalózok. Arr, csáklyázzuk meg! Ide a rumot, visszük a kincset! A legtöbben valami ilyesmire asszociálnak a név hallatán. És nevetnek. Amikor pedig elmondjuk nekik, hogy nincs pártelnökünk, csak kapitányunk (vagy kormányosunk), még jóízűbben nevetnek. És ha még azt is hozzátesszük, hogy zendülést szítunk a korrupt kormányzat ellen, már fogják a hasukat.

Ezzel együtt azonban az előítéleteiket is félreteszik, és komolyan odafigyelnek arra, amit mondunk. Ezért tehát beszélünk nekik arról, milyen veszélyek leselkednek a magánszférára és a szólásszabadságra, valamint arról, hogyan okoznak csak még nagyobb károkat a gazdaságban a szellemitulajdon-törvények ahelyett, hogy fellendítenék azt. Felvázoljuk nekik a likvid demokráciát és az abban rejlő lehetőségeket informálódás, beleszólás, együttműködés és önkormányzás terén. És bizony, komám, figyelnek, de nagyon. És határozottan tetszik nekik az elképzelés.

És akkor vessük össze ezt most a klasszikus, komoly hozzáállással. Mi történne akkor, ha mondjuk, Tudáspárt vagy Szellemi Szabadság Pártja lenne a nevünk? Esetleg Kultúra Pártja? Alulról Szerveződés Pártja? A legtöbben egyetlen futó pillantásra se méltatnának. Főleg az olyan országokban, ahol amúgyis rekordokat döntöget a politikai érdektelenség és kiábrándultság, teljesen reménytelen bármiféle komolykodó megközelítéssel próbálkozni. Sehova sem lehet jutni vele. Paradox módon épp a komolykodókat veszik a legkevésbé komolyan. Persze ha csak egy maroknyi elhivatott szakembert és aktivistát akarsz megfogni, akkor hajrá és sok sikert a klasszikus, profi megközelítéshez. Ha azonban egy olyan célközönségre vetnéd ki a hálódat, amelyik híradók és újságcikkek helyett már amúgyis egyre inkább humoristáktól és szatirikusoktól tájékozódik a világ dolgai felől, akkor bizony a szemkötő és a vállról indítható papagáj meglepően jó ötletnek bizonyul a gyakorlatban is.

Ne meneküljünk tehát a kalóz-imidzs elől; épp ellenkezőleg, tegyük minél inkább a magunkévá – és a világ minden kincséért se próbáljunk tudákos politikusokként beszélni. Beszéljünk az emberekkel úgy, mintha a barátaink lennének, hétköznapian, köznyelvien, humorérzékkel; ne riadjunk meg a poénoktól, viccektől vagy ironizálástól és ne rágódjunk azon, hogy mennyire leszünk így hitelesek, vagy mennyire vesznek majd komolyan. Minden unalmas, szürke egyenfigura után, akit elveszítünk egy-egy “Yarrrrrr!” rikkantással, megnyerünk tíz másik, fantasztikus srácot és lányt, akik talán évek óta rá se hederítettek már a politikára egyáltalán.