Ez egy bevezető a közgazdaság alapfogalmaihoz: tulajdon, eladás, áruk, szolgáltatások. Ami pedig azért fontos, mert a kultúra és az információ megosztásáról folytatott diskurzusban rendszeresen dobálóznak olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyek az adott szövegkörnyezetben teljességgel értelmezhetetlenek. Ezért tehát bátran hivatkozhatsz erre a cikkre ilyen jellegű beszélgetésekben.

Piacgazdaságban élünk. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az ember nem kíván kizárólag állami segélyekből és juttatásokból élni, úgy bizony magának kell gondoskodnia a saját jövedelme előteremtéséről. Jövedelmet pedig csak és kizárólag egyféleképpen lehet szerezni: eladás útján.

Piacgazdaságunkban ez – az eladás, avagy értékesítés – az egyetlen olyan tényező, ami ténylegesen feljogosít bárkit is pénzre. Eladni pedig két dolgot lehet: árukat és szolgáltatásokat.

* Ha árukat adsz el, úgy tulajdont cserélsz értékre.
* Ha szolgáltatásokat adsz el, úgy nem tulajdont (hanem valami mást) cserélsz el értékre.

Utóbbira jó példa a piacgazdaságunkban igen jól ismert alkalmazotti viszony esete, amikor is az ember például heti 40 munkaórát ad el értékért cserébe. Mivel a – jelen cikk fókuszcsoportját alkotó – vállalkozók árukat és szolgáltatásokat is értékesíthetnek, így az alkalmazotti viszony különleges esetével jelen cikkben nem fogunk foglalkozni.

(Az értékcsere hasonló – és bővebb tárgyalásra itt szintén nem kerülő – különleges esetet jelentenek a szerződések is, mivel ezek nem egy szabad piactér gyorsan és hatékonyan lebonyolított tranzakcióival foglalkoznak, hanem ennél sokkal összetettebb, hosszú távú kapcsolatokkal.)

Ennek nyomán már le is vonhatjuk az első fontos tanulságot:

Az elsüllyedt költségek és a ráfordítás teljességgel érdektelenek a gazdaság szempontjából. Egész pontosan semmire nem leszel még jogosult attól, ha két éven át dolgoztál valamin. Senkit sem érdekel, hány fantazillió eurót költöttél a projekted tökéletesítésére. Pénzre egyedül, csak és kizárólag akkor vagy jogosult, ha ténylegesen eladtál valamit.

Senkit nem jogosít fel pénzre az, hogy két éven át tanult vagy gyakorolt valamit, gyűjtött pénzt felszerelésre vagy csinált valamit kedvtelésből (vagy egyéb megfontolásból). Pénzre csak az jogosít fel, ha összehozol egy eladást.

Ami pedig egyben el is vezet minket a tulajdon lényeges definíciójához – ez különbözteti meg ugyanis egymástól az áruk és a szolgáltatások értékesítését. Közgazdasági szempontból két dolgot tekinthetünk tulajdonnak: 1.) konkrét, kézzelfogható, fizikai tárgyakat és 2.) földbirtokot. Mondhatnánk úgy is, hogy csak és kizárólag olyan dolgok tekinthetőek tulajdonnak, amit vagy meg lehet érinteni vagy amire rá lehet állni.

A képen: DEFINÍCIÓ: TULAJDON ; [szótagolás, kiejtés] ; Főnév ; 1. Valakinek a birtokában lévő tárgy(ak) ill. ezek összessége (gyűjtőnévként) ; 2. Épület(ek) és a hozzájuk tartozó földbirtok. ; Szinonimák ; birtok – tulajdontárgy – ingóság – ingatlan – vagyon

A “pénz a bankban”-tévedés: A protekcionizmus és a monopóliumok hívei ezen a ponton próbálnak gúnyt űzni ebből az axiómából azzal a példával, hogy “nyilvánvalóan a saját tulajdonukat képezi” “a bankban lévő pénzük” is – annak ellenére, hogy a bankszámlán vezetett egyenleg nyilván nem egy kézzelfogható tárgy, hanem egy abszolút elvont fogalom. Ezzel azonban eleve bakot lőnek. A bankban elhelyezett pénz ugyanis a bank tulajdona. A bank csupán arra vállal szerződéses kötelezettséget a befizetett pénzed után, hogy kérésedre visszaszolgáltatja neked az összeget vagy annak egy tetszés szerinti részét – nagy valószínűséggel másik (nem pedig konkrétan az általad befizetett) érmék és bankjegyek formájában. Ha kételyeid lennének, csak ellenőrizd újra a közgazdasági definíciót. Mind a négy tulajdonjog a banké.

Mi több: amennyiben a bank megtagadja tőled a pénzfelvételt, úgy az jogilag nem lopásnak számít, hanem kötelezettségteljesítés elmulasztásának. Ami szintén szépen kihangsúlyozza, hogy a bankban elhelyezett pénz a bank tulajdona.

Most pedig lássunk néhány gyakori, ám annál zavarosabb, a közgazdasági alapfogalmakat egymástól világosan el nem választó kifejezést.

Esik szó néha “digitális árucikkek eladásáról”, utalva a letöltésekre. Szép példája ez az önellentmondásos fogalmazásnak. Ha semmilyen konkrét tulajdon nem cserél gazdát, akkor árueladás sem történik. Ha azért fizettetsz valakivel, hogy letölthessen egy adatfolyamot, akkor bizony egy szolgáltatást árulsz. Fontos különbség. Nincs olyan, hogy “digitális árucikk”. Csak az adatfolyamhoz való hozzáférést, mint szolgáltatást adhatod el, lehetőséget teremtve így arra, hogy a másik oldalon valaki a saját tulajdonában álló eszközök (számítógép, háttértár, hálózati felszerelés) felhasználásával állíthasson elő magának egy saját másolatot az adatfolyamról. Ismételten kiemelendő azonban, hogy semmiféle tulajdon nem cserél gazdát egy ilyen eladás során.

Ha azonban egy DVD-t adsz el, úgy az már valóban egy konkrét árucikk. Tulajdont cserélsz értékre. Itt azonban azt nagyon fontos szem előtt tartani, hogy ilyenkor mindenestül adod el az egész DVD-t, úgy, ahogy van, a maga teljességében. Nincs olyan, hogy “csak a DVD-t adom el, de a rajta lévő filmet nem.” Ilyen fogalom nem létezik. Ilyenkor magát a fizikai tárgyat adod el, annak minden egyes atomjával és belső elrendezésével és az azok által hordozott teljes információtartalommal együtt. Legfeljebb csak egyesek monopolizálhatják maguknak a szóban forgó információ sokszorosításának jogát, korlátozva ezáltal a saját személyes tulajdonjogaidat. Nemsokára visszatértünk még erre.

A közgazdasági fogalmakat szándékosan összezavaró kifejezések koronázatlan királya a “szellemi tulajdon”, vagyis a nem-anyagi tulajdon fogalma: ilyen ugyanis nem csak hogy nem létezik, de még fogalmi önellentmondás is egyben. Éppen olyan értelmetlen, mint mondjuk a “szilárd vákuum” vagy “a türkiz négyzetgyöke” kifejezések. Ilyesmi nem csak hogy nem létezik, de még fogalmilag is elképzelhetetlen. Tulajdon definíció szerint csak egy valós, fizikai, kézzelfogható tárgy lehet. Mondhatsz ugyan olyat, hogy “nem-tulajdonolható tulajdon”, de attól még, hogy kimondtad, ez továbbra is egy értelmezhetetlen kifejezés marad.

Ez csak egy PR-szójáték a szabadalmi, szerzői jogi, stb. monopóliumok valós természetének (ti. államilag szentesített magánmonopóliumok, avagy ahogy az ügyvédek mondják, kizárólagos jogok) politikai legitimálására: úgy próbálják törvényesíteni ezeket, hogy az igaz valójukat elfedve valami teljesen másnak próbálják beállítani. Ezek a monopóliumok – avagy kizárólagos jogok – pedig még az egyes konkrét tárgyakra vonatkozó tulajdonjogokat is felülírják.

Vegyük át mégegyszer, mivel ez nagyon fontos: a szabadalmi és szerzői jogi monopóliumok felülírják az egyes konkrét tárgyakra vonatkozó tulajdonjogokat. Korlátozzák a tulajdonjogokat. Könnyen megfigyelhető ez az Egyesült Államok szerzői jogi monopólium-törvényének szövegében, amely hat konkrét cselekedetet tart fenn a szerzői jogi monopólium gazdája számára, függetlenül attól, hogy a ténylegesen érintett tárgy kinek a tulajdonában áll. Normál körülmények között e hat cselekvés a rendes tulajdonjogok teljesen megszokott tartozéka lenne, de ha DVD-t vagy valamilyen más hasonló árucikket vásárolsz, akkor ez a monopólium korlátozza a saját tulajdonodhoz fűződő jogaidat.

A monopólium egy olyan előjog, melynek révén az ember meggátolhat másokat a saját, rendes tulajdonjogaik érvényesítésében, és a piacon is igen komoly beavatkozásnak számít. Ilyenek a szabadalmi monopóliumok és a szerzői jogi monopóliumok is. (Ha én monopolizálnám két deszka derékszögben való egymáshoz rögzítését, úgy a monopóliumot kiadó kormány fennhatóságának felhasználásával bármikor megtilthatnám neked, hogy derékszögben egymáshoz rögzítsd a két saját tulajdonodat képező deszkádat.)

Ennyit az alapokról. Lássuk most akkor, hogy is néz ki az információ és a kultúra megosztása a közgazdasági fogalmak helyes alkalmazásával. Szemléltetésképp vegyünk például egy filmet.

Ha az ember vásárol egy DVD-t, úgy az a korong mindenestül, a maga teljességében az ő tulajdonává válik. Megteheti azt is, hogy nem is közvetlenül nézi meg, hanem egy saját tulajdonában álló eszköz (például egy számítógép) felhasználásával leolvassa a belekódolt információt és eltárolja azt egy másik, szintén saját tulajdonában álló eszközön (például egy merevlemezen vagy más tárolóegységen). Ezt a folyamatot “rippelésnek” nevezzük. Ezt követően pedig egy harmadik, szintén saját tulajdonában álló eszköz felhasználásával újrakódolja a filmet alkotó bitmintázatot – ami mindvégig a vásárló saját tulajdonát képező eszközökön marad, és ennélfogva azok szerves részét képezi – egy kényelmesebb formátumba, jellemzően Matroska tárolóba foglalt MPEG-4-be. Ezt a folyamatot “kódolásnak” nevezzük. Mindez a vásárló saját tulajdonában álló eszközökön zajlik, a rendes tulajdonjogok érvényesítésével.

Az újrakódolt bitfolyam – a film Matroska-kódolású, a vásárló tárolóeszközén tárolt, a vásárló tulajdonát képező változata – végül tervrajz formátumban megosztásra kerül, megint csak az eredeti vásárló saját tulajdonában álló (hálózati, tároló-, stb.) eszközök felhasználásával. Innentől jönnek be aztán a képbe mások tulajdonában álló, a megosztás céljának közös megvalósítására, közös használatra önként felajánlott (hálózati, tároló-, stb.) eszközök is.

Így tehát a megosztott tervrajz alapján mások is legyárthatják maguknak ugyanazt a bitfolyamot a saját tulajdonukban álló (számítástechnikai, hálózati, tároló-)eszközök felhasználásával, folyamatosan sokszorosítva így az eredeti filmet, újabb fizikai másolatokat gyártva.

És akkor vessük össze ezt most a frissen tanult közgazdasági alapvetésekkel. Egyből feltűnhet, hogy az egész folyamat alatt nem történt sehol egyetlen eladás sem, így szabadpiaci környezetben senkinek nem is jár pénz. Lehet ugyan mondani, hogy egy monopóliumot megsértettek és jó eséllyel valóban ez is történt – de csak ennyi is történt: megsértettek egy gyártási monopóliumot, jelesül az elsőt a hat monopolizált cselekedet közül. Anélkül gyártott le valaki egy tárgyat, hogy megfizette volna az államilag kikényszerített lincenszdíjat.

Megfigyelhetjük továbbá azt is, hogy semmiféle tulajdon sem cserélt gazdát a folyamat során. Mindenki, mindvégig a saját tulajdonában álló eszközök felhasználásával osztott meg tervrajzokat illetve gyártott másodpéldányokat e tervrajzok alapján. Amiből pedig definíció szerint következik az is, hogy senki nem is vett (vagy lopott) el semmit senkitől.

Külön kiemelendő ezen a ponton az is, hogy senki nem “vette el mások munkáját”; ez merő fogalomzavar. Pénzre csak és kizárólag egy ténylegesen nyélbe ütött eladás jogosít fel bárkit is. Az elsüllyedt költségek és az elsüllyedt munka mind irrelevánsak és senkit nem jogosítanak fel semmire. Tulajdon sem került át senkitől senkihez e folyamat során. Márpedig ellopni definíció szerint csak tulajdont lehet, szolgáltatást nem (ezért tehát azt sem lehet mondani, hogy “elvetted, de nem fizettél érte” vagy hogy “engedély nélkül vetted el”, mivel egyáltalán nem vetted el.)

Vedd észre, hogy jelen cikk fel sem veti azt a kérdést, hogy a szerzői jogi monopólium jó-e vagy sem, igazságos-e vagy sem, bármi egyéb-e vagy sem. Kizárólag azt fejti ki, hogy mi is az a maga valóságában: egy monopólium – egy államilag szentesített magánmonopólium, melyet azzal a céllal hoztak létre, hogy hatásai révén “elősegítse a tudomány és a hasznos művészetek fejlődését“. Vedd észre továbbá azt is, hogy a linkelt szöveg helyesen használja a “kizárólagos jog” – a monopólium – fogalmát.

Köszönet Fredrikának az eladásra irányuló kíméletlen és nagyon is helyes fókuszáért.