Rendre felbukkan egy kérdés újra és újra a szerzői jogi monopólium sérelmére elkövetett szabad kultúra- és tudásmegosztás körül zajló vita során, amely azonban valójában nem is annyira kérdés, hanem sokkal inkább sértés minden művészre nézve.
Mindannyian ezerszer hallottuk már ezt: “Ki fogja megfizetni a művészeket, ha ti csak úgy gyártogattok magatoknak saját másolatokat a műveikről anélkül, hogy fizetnétek nekik értük?” Ez a kérdés annyi különböző téveszme kusza szövevénye, hogy összeszámolni is nehéz.
Először is, azoknak a művészeknek is fizetnek, akiknek a műveit másolják, csak épp nem másolatonként, hanem egyéb módokon. Én például már csak azért is támogatom a vezetésmódszertani kézikönyvem, a Swarmwise megosztását, mert tudom, ez más bevételi forrásokat népszerűsít. Egy norvég tanulmány tanúsága szerint a zenészek átlagos jövedelme 114%-kal nőtt a nagyarányú online kultúramegosztás felpörgése óta; ezt a megállapítást más felmérések is megerősítik.
Másodszor, még ha valóban nem is fizetnék meg őket, attól még mindig nem terheli semmiféle felelősség a kultúramegosztókat más vállalkozók üzletmodelljei miatt. Az a művész ugyanis, aki kifejezetten azzal a céllal kezd el klimpírozgatni otthon a gitárján, hogy aztán majd jól eladja a zenéjét, az bizony nem más, mint vállalkozó, és ugyanazok a szabályok is vonatkoznak rá, mint minden más vállalkozóra a bolygón: senki nem köteles vásárolni tőle – neki magának kell felkínálnia valami olyasmit, amiért valaki más fizetni akar. Akar. Fizetni. Nincs kifogás, nincs mentség, semmi nem jár csak úgy, ez bizony kőkemény üzlet.
Harmadszor, nem tervgazdaságban élünk. Senki nem felelős senki másnak a fizetéséért – mindenki csak a sajátjáért. A Szovjetunióban még lehetett azt mondani Vlagyimir Szklivarovnak, hogy igazán művészien klimpírozik a gitárján (ami nagyjából annyit jelent, hogy a kutyát sem érdekli), és hogy ennélfogva az Érthetetlen Művészetek Hivatalától várhatja majd a fizetését. Amint azonban említve lett, ez nem a Szovjetunió és nem terv-, hanem piacgazdaság. Mindenki a saját fizetéséért felel – mindenkinek a saját felelőssége, hogy megtalálja a módját annak, hogyan és miképp tud valami olyan értéket felkínálni, amiért valaki más fizetni akar. Akar. Fizetni. Nincs kifogás, nincs mentség, semmi nem jár csak úgy, ez bizony kőkemény üzlet.
Negyedszer, még ha ezek a különleges vállalkozók valamilyen varázslatos úton-módon mégis megérdemelnék a pénzt annak ellenére is, hogy egyébként képtelenek eladni az alkotásaikat, az emberek egymás közti megosztásait még akkor sem lehetne teljes mértékben ellenőrizni a levéltitok teljes felszámolása, minden egyes lekommunikált szó és betű nyomon követése nélkül – viszont az ilyen alapvető szabadságjogok mindig előbbrevalóak bárkinek és mindenkinek a bevételeinél. Soha nem az alapján döntöttünk a szabadságjogok felől, hogy melyik milyen hatással van egyesek bevételeire.
De vegyük csak szemügyre a kérdés magvát. A kérdését, amely valójában nem is kérdés, hanem sértés. Amely egyidős magával a művészettel, és amely azt sugallja, hogy a művészeknek szükségük van arra – vagy akár hogy egyenesen megérdemlik, hogy – megfizessék őket. Holott egyetlen magára valamit is adó művész sem gondolkodik így – csak azok a parazita közvetítő üzletemberek, akik mindmáig kardoskodnak a szerzői jogi monopóliumért, hogy továbbra is kényelmesen szipolyozhassák szárazra a művészeket és a rajongóikat is, röhögve használva ki kíméletlenül a szerzői jogi monopólium rendszerét.
Miközben a művészek körében a művészettörténet kezdete óta nem létezett soha annál nagyobb, megalázóbb és megsemmisítőbb, a célszemélyt még a “művész” megnevezés használatára is abszolút és végérvényesen méltatlannak bélyegző sértés, mint ha akár csak egyszer is azt mondták róla, hogy “Te csak a pénzért csinálod az egészet.”
“Ki fogja megfizetni a művészeket?” – nem kevesebbet állítunk ezzel, mint hogy fizetés nélkül a művészek már nem is játszanának vagy alkotnának egyáltalán, mivel csak a pénzért csinálják az egészet. Ennél jobban pedig már nem is sérthetnénk meg őket semmivel.
Nem véletlenül lett az ipar egyik legdurvább és legkíméletlenebb kifejezése az “elkurvulás”. A művészek túlnyomó többsége egyáltalán nem lesz boldog attól, ha azt kérdezed tőlük, hogy a pénzért játszanak-e. Ezzel csak vérig sérted őket. Nem meglepő módon az a rendszeresen visszatérő motívum is, miszerint fizetés nélkül a művészek nem alkotnának, mindig épp azoktól ered, akik kihasználják a művészeket, és soha nem maguktól a művészektől.
Elvégre nem azért alkotunk, mert másokból akarunk meggazdagodni, hanem azért, mert azok vagyunk, akik – mert így vagyunk huzalozva. Azóta alkotunk, amióta felfedeztük, hogyan lehet vörös maszattal festeni a barlangok falára. A kultúra mindig is lényünk és egész civilizációnk alapvető, szerves része volt, teljesen függetlenül attól, hogy jutalmazták-e bármilyen formában vagy sem.
Ha pedig egy művész kifejezetten szeretne vállalkozóvá válni és áruba bocsátani a termékeit vagy a szolgáltatásait, akkor minden jókívánságom az övé, siker és szerencse kísérje útján – de soha ne feledje, hogy az üzlet bizony üzlet, és hogy egyetlen vállalkozónak sem jár soha egyetlen eladás sem pusztán azért, mert úgy döntött, hogy vállalkozni fog.
Ez a cikk előzőleg a TorrentFreak-en jelent meg. [Magyar fordításban pedig itt. – a ford.]
