A szerzői jogi monopólium célja soha nem az volt, hogy biztosítsa a folyamatos jövedelmet emberek egy csoportja számára. Ez csak egy gyakori – és hamis – ellenérv a szerzői jogokról folytatott vitában, amit még azok is hajlamosak néha elővenni, akik egyébként egyetértenek azzal, hogy jelen formájában az szerzői jogi monopólium már valóban túlment a józan ész határán, mondván, hogy “de valahogy mégiscsak biztosítanunk kell a művészek megfelelő javadalmazását az alkotásaik után”.
Ez az állítás azonban az elejétől a végéig, mindenestől hamis. A cél ugyanis nem ez, hanem annak biztosítása, hogy mindig lehessen tere a művészetnek, és hogy az a nyilvánosság számára is elérhető és hozzáférhető legyen. Az pedig, hogy egyeseket megfizetnek-e ezért vagy sem, már teljességgel mellékes.

Gyakran próbálják kisiklatni a szerzői jogi monopóliumról folytatott diskurzust ezzel a művészek megjutalmazására irányuló érveléssel – ami azonban rendkívüli álszentségre és képmutatásra vall, tekintve, hogy ezzel egy olyan rendszert próbálnak védeni, amely a művészek 99,995%-ától megtagad minden jogdíjat arra hivatkozva, hogy “a művészeket meg kell fizetni”, majd a maradék pénz legnagyobb részét is ellopja a művészek maradék 0,005%-ától. De mégis előhozzák ezt az érvet újra és újra – ami azonban ettől még mindig teljes egészében hamis és megtévesztő marad. A szerzői jogi monopólium célja ugyanis soha nem a művészek anyagi kompenzálása volt.

Amint arról már korábban is írtam, senki nem jogosult semmiféle kompenzációra pusztán azért, mert elvégzett valamennyi munkát (legyen az két fűszál keresztbe tétele vagy akár egy hegy megmozgatása). Mindösszesen, csak és kizárólag egyetlen egy dolog jogosít fel egy vállalkozót – ide értve a művészeket is – bármiféle kompenzációra: az eladás.

Gondot jelent egy művész számára az, ha nem tudja eladni az alkotásait? Vitathatatlanul. Néha még akár tényleges tragédiát is. De gondot jelent-e ugyanez az egész világ számára is? Erre három válasz is van, mégpedig a következő sorrendben: nem, nem és nem.

Soha, egyetlen szakma bevételeinek garantálására sem hoztak sehol egyetlen törvényt sem – azért pedig főleg nem, hogy megvédjék azt a technikai fejlődés következményeitől. Amikor bevezették a háztartásokba az elektromos áramot – még az 1920-as években -, az európai és az amerikai városok addigi egyik legnagyobb iparága – a jégipar – néhány éven belül teljesen becsődölt. És bár ez is számtalan személyes tragédiát eredményezett, mégsem követelte senki, hogy márpedig az emberek igenis fizessenek különdíjat minden egyes megvásárolt hűtőszekrény után.

Visszatérve a szerzői jogi monopólium specifikumaira, az amerikai alkotmány is kristálytisztán fogalmazza meg a szerzői jogi monopólium életre hívásának célját:

…a tudomány és a hasznos művészetek fejlődésének biztosítása érdekében…

Lát itt bárki is bármit emberek bármely csoportjai bevételeinek biztosításáról? Nem? Érthető, mivel valóban szó sincs ilyesmiről. Soha nem is volt ez a cél.

A szerzői jogi monopóliumnak két ellentétes érdek között kell egyensúlyoznia: a nyilvánosság új ismeretek és kultúra létrehozása iránti igénye, valamint ugyanezen nyilvánosság ismeretekhez és kultúrához való hozzáférés iránti igénye között. A szerzői jogi monopólium ténykedéseiben a közönség az egyedüli érdekelt fél. Az egyedüli. Egyáltalán sehol nem kerülnek itt képbe senkinek a bevételei vagy épp azoknak a hiánya.

Itt alapvetően két kérdésre kell választ találnunk: egyfelől arra, miként biztosíthatjuk a kultúra és az új alkotások folyamatos áramlását, másfelől pedig arra, hogyan biztosíthatjuk az ehhez való zökkenőmentes hozzáférést a közönség számára. Egyáltalán nincs terítéken olyan kérdés, hogy egyes személyek vagy csoportok hogyan és miként lesznek kompenzálva.

(Ezen a ponton egyesek persze azt mondanák, hogy kompenzáció hiányában senki nem alkotna kultúrát. Ez az állítás azonban nyilvánvalóan hamis, amint azt jól mutatja például Cory Doctorow és más olyan sikeres szerzők példája is, akiknek a művei teljesen ingyen elérhetőek. Ilyenek az enyémek is. Amint felismerjük azt az egyszerű tényt, hogy a sikeres szerzők a műveik széleskörű ingyenes másolása és terjesztése mellett is gond nélkül jutnak bevételhez, máris elereszthetjük a neurotikus “minden egyes másolatot nyomon kell követni és felügyelni” hozzáállást. De még ha valóban nem is jutnának bevételhez, még az sem lenne vitaképes érv a szólás-, sajtó- és önkifejezési szabadság, valamint a gyülekezési jog – és ezek online dimenzióinak – feladása mellett.)